Elvárosiasodott gondolatok

Kedvesem, mondja el mit tapasztalt ma Prágában 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?

Olvastam egy cikket, amiben egy berlini nagyutazó Esti – gyanítom álnevén - felveti ezt a történetet az öregúrról, akinek a házában lakott mikor a városba érkezett és aki minden nap feltette neki ezt a három kérdést. Most, én kérdezem csendben magamtól, nos, kedvesem (ma inkább kedvtelen, talán az időjárás, ahogy nagyanyáink mondogatják folyton), mit adott magának Prága – azon a múltkor emlegetett piros szalagos lánykán kívül.  

Tehát: újrajátszás, tornyos város, képekben kevés, fejben töredékes, papíron szétszórt, útijegyzet #1.

Nem állom meg, hogy ne vigyorogjak folyton, bár hullámokban rám tör, hogy fura ez, de régen voltam egyedül valahol.

Domboldol, legóházak, egy folyó, két irodaház, Pestre jöttünk? – emeltem fel a fejemet a mellettünk elhaladó Prága táblára (és már előtte is a zöld mezőkre, nem, nem szántóföldek, valódi zöld, fűvel borított mezők, amíg a szem ellát, vagyis, no, amíg a hirtelen magasba törő erdőnyi fa-fal engedi. Majdnem english countryside.) Aztán az ember megnyugszik, valahol a buszpályaudvar környékén ahol az elhaladó vasúti sínek között olyan óratornyos masiniszta faházat rittyentettek, megkockáztatom nem kevés évtizeddel ezelőtt, amiért talán egészen Oroszországig kéne menni, hogy újra ilyet lássunk. (Ez persze egy megalapozatlan szabadasszociáció.)

Útijegyzet #2.

Ez a város nekem adta a betonról az orrig kúszó illatával, a fülledt, jéghideg csepekkel támadó első, igazi nyári esőt.

Ez már jóval azután volt, hogy a Bunkerzsúrral töltött két-három órácskát megszakította volna a megérkeztünk tábla az út szélén, és már a bőröndöktől megszabadulva – anyukám azt mondta: vigyél ám meleg ruhát, az Éva azt mondja Prágában mindig hideg van! – a lehető legkevesebb ruhában felszálltunk a rejtélyes módon ismét újabb típusú villamosra, hogy a hőségben rekedt – meglepően tiszta – utcaköveket magunk alá gyűrjük. Május elején jártunk, és esett, úgy, ahogy nyáron szokott, és terjengett az a párás, sűrű illat, ami csak a városi esők sajátja.

Útijegyzet #3.

A csehek a legszebb emberek, akiket életemben láttam.

Nem voltak szépek. De az idegenségük puszta egzotikuma – hiszen ezek prágaiak! – megszépítette őket. (Emberileg? Igényességet. Irodalmilag? Hát rólatok írtak azok a hőnszeretett – és nevük annyira elcsépelt, hogy ki sem mondom, csak azért sem – cseh betűkalandorok? Hát meg is értem őket. Nektek még az utcazenészeitek is olyan finom eleganciával – baseball sapkában, sport cipőben – játszanak, nektek még az unalom is olyan érdekesen csillan meg a tekintetetekben a pénztárgép mögött, hogy arról vagy semmit, vagy csak írni érdemes.)

Útijegyzet #4.

Bölcseletileg? Hát, csak ismételni tudom önmagam, miszerint Prágáról vagy semmit, vagy csak írni érdemes.