Előrebocsátanám: megtaláltam az idei év legszebb történetét.
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Egy időben rengeteg felesleges időt töltöttem azzal, hogy a történetekről írtam, amiket olvastam. Aztán amikor elkezdődött a mókuskerék és kényszerűséggé vált az, hogy a történetekről írok amiket olvasok egyszerűen abbahagytam. Csak néha, betegesen ihletett pillanatokban adtam meg magam a késztetésnek és áldoztam fel magam újra a fülszöveg írás oltárán. A fülszöveg írók univerzuma pedig kaotikus és bántóan értelmét vesztett világ. (Azt hiszem, itt bevalhatom, minden ál- vagy valódi irodalomkritikust a fülszövegírók családjába tartozónak érzek, mégha néha tagadhatatlanul magasabb rendű foglalatosságot űznek is.)
Most ismét elérkezett egy betegesen ihletett pillanat. (Nevezzük nevén a gyereket, tíz percig bőgtem egy olyan történeten, ami még csak nem is szomorú, pusztán mert "ez annyira, de annyira szép!" Annyira szép, mint először megérezni a tél illatát, mint óvatosan belelépni a ropogó avarba, mint sárba tenyerelni, mint amikor olyan nagy a csönd, hogy hallani ahogy a vázában álló virág szárától elszakad egy levél és hangos puffanással az asztallapra ér.)
Két pillanat kell ahhoz, hogy egy történet jó legyen. Az egyik, amikor a hajnalba hajló éjszaka az ember a szobában felalá járkálva hangosan olvas fel magának. A másik, amikor nincs bátorsága becsukni a könyv utolsó oldalát. Nincs még egy dolog a világon ami nagyobb tisztelet tudna kiváltni belőlem, mint mikor egy utolsó mondatnak hatalma van felettem, ha egyetlen percre is. És ebből a tiszteletből fakadóan olykor lányos ódákat zengek jó fülszöveg író módjára sosem élt emberek sorsáról.
Ma éppen Renée Michel és Paloma Josse kegyelmi pillanatoktól korán sem mentes életéről. Totális pátoszban. Megkockáztatom, ha bármelyikőtök elolvasná a szóban forgó könyvet, feltehetőleg azt mondaná, már megint hiperventillálok. Elnézést érte.
Hát ők volnának azok:
A Grenelle utca 7. házmesternője, Renée:
"Michel asszonyból a sündisznó eleganciája árad: kívülről tüskék borítják, valóságos erődítmény, de az az érzésem, hogy belülről éppen olyan egyszerűen kifinomult, mint a sündisznó, ez az álságosan hanyag, ádázul magányos és szörnyűségesen elegáns állat." p.156.
És a Grenelle utca 7. ötödik emeletén lakó tizenkét és fél éves kislány, Paloma:
"Van valami nagyon emberséges abban, amikor valaki szeretni tudja a fákat. Olyan sok vágyakozás van ebben első, elragadott örömeink után, és olyan sok erő, hogy merjük jelentéktelennek érezni magunkat (...) a fák megidézésének, közömbös nagyságuk megidézésének, és az irántuk érzett szeretetünknek fényében hirtelen megérezzük, milyen átmeneti, hitvány, nyüzsgő kis élősködők vagyunk a föld felszínén, de ugyanakkor méltóvá is válunk az életre, mert képesek vagyunk csodálni egy szépséget, amely nem tartozik nekünk semmivel." p. 186.
Ti nem tartjátok lenyűgözőnek azt, amikor egy írónak van bátorsága két ember egyes szám első személyű monológjain keresztül megírni egy történetet? A monologizálás eleve ott rejti magában annak a szörnyű veszélyét hogy az írók egyszercsak önmagukat találják a papíron és körülbelül a harmadik regényüknél kiderül, nincs tehetségük a karakterépítéshez, és az egyes szám első személy pont megfelel arra, hogy leplezzék ezt a hiányosságot. (Nézzétek meg Chuck Palahniuk, Erlend Loe vagy Murakami Haruki regényeit. Mindhárman remek írók, és mindhárman a fent említett ok miatt válnak visszavonhatatlanul unalmassá. Egyetlen író sem menekülhet meg a saját kis irodalmi világa redundanciájától de ez nem feltétlenül jár ásítozó olvasókkal. Ha viszont azt érezzük hogy a Kafka a tengerpartonban pontosan ugyanazzal az emberrel találkozunk mint a Norvég erdőben, az az unalmas mellett még bosszantó is. Persze a redundáns irodalmi univerzumok latin-amerikai királyait senki nem múlhatja felül. De eltértem a tárgytól.)
Muriel Barbery-nek sikerült. Olyan rend uralkodhat a fejében amilyen az én íróasztal fiókomban sosem lesz. Van egy ötvennégy éves (erre még kitérek) házmesternőnk a kisemberek álcája mögé rejtett hatalmas intelligenciával, és van egy antiszociális, öngyilkos hajlamokkal küzdő tizenkét évesünk. Mindketten naplót írnak (és mindketten nyelvtani fasiszták, akik a szintaktikát néha átértelmező mondataimtól valószínűleg a hajukat tépnék). Tökéletesen használnak minden vesszőt, és (!) ismerik az amely és az ami közötti különbséget. (El sem tudom mondani mennyire megnyugtató, hogy vannak még ilyen emberek.) A trükk abban rejlik, hogy az írónő nem egyszerűen két külön karaktert ír meg úgy, hogy a saját hangjukat halljuk, hanem hogy ez a két karakter bár minden egyes lényegi ponton hasonlít a másikra, soha, egyetlen pillanatra sem válik egyetlen személlyé. Ez valami hihetetlen bravúr. Annyira tudatalattiak azok az apró jelek, amik elválasztják őket egymástól és két, egymástól eltartó vonalra helyezik őket, hogy fel sem lehet fogni. Jó gyerekkaraktert írni eleve olyan keveseknek sikerül, előbb-utóbb mindig egyszerű narratív eszközzé válnak. Paloma pedig pont azáltal kerül ezt el, hogy végig ellenpontozza és kiegészíti őt a vele párhuzamosan narrált Renée története.
Hogy miért is olyan zseniális ez az irodalmat csakúgy élvezők számára feltehetőleg haszontalan tulajdonsága a regénynek? Mert ettől lesz tökéletes. Ez az az ok, ami miatt végigolvasva ezt a regényt nem csak az marad meg az olvasóban, hogy egy jól kitalált, szép történetet olvasott egy jól megszerkeztett kompozícióban, hanem az, és legfőképpen az, hogy olyan, mint egy a saját szájíze szerint tökéletesen fűszerezett étel. Számomra ez azért varázslatos mert se írni, se fűszerezni nem tudok A sündisznó eleganciája színvonalán. Ebben a pillanatban ennél magasabb rendű írásművészetet nem tudok elképzelni. Sosem láttam még ilyet, tényleg, sosem. És meglehet, a bölcsész szól belőlem akit gyakorlatilag kielégíthetetlenül finnyássá vált irodalmi ízlése az elmúlt években jelentős mértékben meggátolt abban, amit az előbb az irodalom csakúgy élvezetének neveztem. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy aki nem is érti miről beszélek, az is érzi, hogy ez a csöndes, francia elegancia meglehetősen kellemes falat.
Zárásként pedig csak annyit: a fordító, Tótfalusi Ágnes munkáját csak dicsérni tudom de letörném a szerkesztője kezét mert nem vette észre hogy a regény elején Renée negyvenöt éves a végén pedig három hét leforgása alatt ötvennégy lett.
.JPG){kind=small}