Városi mesék

Nem is olyan régen Prágában jártam. Ahogy a várra kaptattunk felfelé egy meredek utcácskában egy almazöld bérház első emeleti ablakában egy lányt láttam meg (Prága házai olyanok, akár Budapesté, csak a történelem nyomai kevésbé látszanak rajtuk). A lánynak hosszú, fekete haja volt (talán a derekáig is leért) ami egy piros masnival volt hátrakötve. Egy fehér ruhában ücsörgött az ablakban. Valakivel beszélgethetett, mert ide-oda szállt a haja ahogy a fejét forgatta. Készítettem róla egy fényképet, de pont befelé fordult, mégis, azon, ahogy a keze halványan elmosódik, mintha az öléből épp a hajához emelné, a beszélgetés izgalmának önkéntelen feszültsége érződik. Mikor kifelé fordult soha nem lefelé, hanem előre nézett, a Moldva felé, a Károly híd és az Óváros tér tornyai felé. Amikor először észrevettem, azt hittem, talán vár valakit. De percegik álltam az út túloldalán belefeledkezve a történetbe amit a feltűnése jelentett (pontosabban talán az, hogy én észrevettem őt) mégsem nézett le egyetlen egyszer sem az utcára. Gyorsan mozgott, többször hátradobta a haját, szeles nap volt, mikor befelé fordult folyton belekapott a szél (a piros masniba is, amiről ne feledkezzünk meg, mert azt hiszem a masni volt az egyetlen, ami miatt nem csak észrevettem, hanem meg is láttam őt). Amikor hazaértem, és kipakoltam, és leültem végre az íróasztalomhoz elrendezni a útijegyzetek sorsát (azóta sem kerültek szegények sorra, mert nagy hirtelen végül inkább az elkészült fényképek piszkálása kötött le) akkor vettem észre, a fekete szalagot, ami az asztal fölötti lámpa szárára van kötve. Sosem szoktam szalagot kötni a hajamba, és nem emlékszem ez mégis hogy került egyáltalán hozzám, de egy idő után elkezdtem rátűzögetni a kitűzőimet így végül célt kapott a jelenléte. Akkor viszont azt éreztem, miért ne, és miután leszedegettem róla a mindenfelől érkezett biztosítótűvel felszerelt textilvirágokat és kibontottam az évekkel ezelőtt megkötött csomót levettem a szalagot és belefontam a frissen mosott hajamba. Így, hátrafont hajjal töltöttem az első estémet hazatérve a városból, ahol kénytelen voltam ott felejteni a piros szalagos, ablakban ülő lány történetét. Az az igazság, hogy túl sok ilyen történetet hagyok ott, ahol találtam. Leülhettem volna a lépcsőre, ami a várkertbe vezetett, és elővehettem volna egy jegyzetfüzetet, egy tollat, vagy talán még ezeket sem; elég lett volna az emlékezetem. De hagyhattam volna neki egy másodpercet, egy percet, vagy egy órát talán, hogy megtudjam, kicsoda volt ő. És mi történt? Maradt a masnis lány egy prágai ablakpárkányon (lehetett volna Emma) és maradt az ismeretlen a lakás mélyén (lehettem volna én) és a beszélgetés, ami kettejük között folyt, benne ragadt egy fénykép elmosódott kézmozdulatában (pedig szólhatott volna életről, szólhatott volna boldogságról, lehetett volna történet, igazi mese, lehettek volna benne fák, napsütés, vihar, előkerülhetett volna pár ecset, egy kitört üvegablak, két hegedű, egy kalap a masni mellé, és megpördülhetett volna benne az a szoknya, ami a lányon volt).

És mi maradt belőle? Egy kitalált, hajba sosem font szalag. És valami zene, ami csakúgy éppen megmozdul az ember fülében, és mégis benne van minden, amit abban a piros masniban megláttam.