Kezes-lábas történet #2

S a fiú azt mondta, a betonrétek jobban porzanak.

S aztán azt is, hogy prű, prú, nyű, nyú!

S aztán azt mondta:

-  Szijj példatár! SZIJJ PÉLDATÁR?

És pattogó kérdőjelekkel a hangjában felforgatta a szobánkat.

(Gondolatok egy eltűnt könyv margójára.)

 UPDATE: A Szijj példatár valójában Szili példatár.

És még azt is hogy

- A bébi elé nem érdemes odatenni, hogy pici, mert a bébik többnyire elég pöttömök. Például a kenguru bébi olyan pöttöm, hogy vissza tud bújni az anyukája hasába.

Meg azt, hogy

- Áthozzam Tocstlit?

- De hát Tocstlit nem lehet csak úgy áthozni! Még a maffiózó édesapja meg találja b#@?+^ a szánkat.  

És végül

- Aztán majd a felhők ránk terítik az összes váladékukat. 

(És mindezzel én csak azt szeretném mondani, hogy csak azért vagyok alkalomadtán szomorú (mostanság csak kósza gondolatkeringők elhalványuló ballépései közben) mert nem tudom felírni a fiú minden gondolatát. Csak egy-kettőt. De mindig akkor mondja őket, amikor a boltba megyünk. A metrón ülünk. Az aluljáróból keressük a kivezető utat.  Mikor még alszom és az orrom hegyétől kereken tizenöt centire kinyitott könyv illatára ébredve már suttogva, hogy sose emlékezzek rá, odavet valami képet, ami az álomtól összeráncolt gondolataim között nyomtalanul tovasuhan. Szóval csak ezért vagyok alkalomadtán szomorú.)

Mostanában szótolvaj lettem. Mások levetett párbeszédeiből élek. Addig ismételgetem őket fejben, míg a sajátomnak nem érezhetem őket. Mint mondjuk mikor azt mondom, ma vártam az esőt, de a felhők csak nem terítették a világra a váladékukat. Vagy ha egyszer természetfilmet nézek majd Ausztráliáról menten elmondhatom a mellettem ülőnek, hogy a kenguru bébik pöttömök, de nem azért mert picik, hanem mert a bébi azt is jelenti, hogy pöttöm. Bizony.