"Jól tudom én, hogy a szépség gyötri magát is.

Az kínozza szüntelenül. Annak a soha be nem gyógyuló sebét érzi."

(Jack London: Martin Eden)

Nagyon mélyen érintett ez a könyv. A legmeglepőbb benne valahol mégis az volt, hogy érzem, mekkora írói erőnek volt birtokában Jack London, de csakúgy, mint Martin Eden ő sem volt képes ezt maximálisan kiaknázni. Valami nagyon hiányzott, végig, és mindaz, aminek csak a felületét simogatja csak egy-egy kulcs jelenetben fénylett ragyogóan: Martin egyetlen barátja, Brissenden feltűnésekor és akkor, amikor Martin a tengerbe veszett. De örülök, hogy megadta a megkönnyebülés lehetőségét, mert egészen az utolsó pillanatig tartottam tőle, hogy ennek megfosztásával akarja elérni az egész történet végső célját. Ez is azon könyvek közé tartozik, aminek az ember csak azután érzi meg igazán az erejét, mikor becsukta az utolsó mondat után. Visszafelé épül fel, és nyeri el mindazt a megbecsülést és neki megelőlegezett hitet amit a kezdetektől megkövetel. Megkedveltem Martint, de nem tudok szabadulni az érzéstől, mennyi mindenben hasonlít is ő a Virágot Algernonnak Charlie-jára. Arra a fickóra, akit a szellem éppúgy szorít majd börtönfalak közé fél évszázaddal később, ahogy megtette ezt Martin Edennel.

Az egész könyv a köré a kérdés köré épült fel számomra: hol van az a határ, ameddig az ember még békében elmehet az értelem útjain. Mennyi könyvet nyithatunk ki büntetlenül. Hány fejbe láthatunk bele annak a kockázata nélkül, hogy mindaz a tudás, amit felhalmozunk túlnő társainkén és kénytelenek leszünk megtapasztalni azt, hogy a műveltség egy ponton túl már magányos teher. Pontosan úgy, ahogy a nagy szellemekről írta Martin: fénylő üstökösként robbanak át a téren és a látványt felfogni nem bírok csak a hátrahagyott csillagporba kóstolhatnak bele és hihetik róla azt, ez a nagyság, a szépség, a művészet. A kifejezés formái sosem lesznek elég változatosak ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a korlátlanul hatalmas emberi szellemmel ami némelyekbe beleköltözik. Ezeket az embereket csak azok kísérelhetik meg megérteni, akik maguk is a tudás terhe alatt nyögnek egész életükön át. A többiek – mi – csak arra vagyunk determinálva, hogy legalább a csillagport észrevegyük. A fénylő szemcséket az út porában. S megsejtjük mögötte a végtelen tér csendes magányát. Borzasztóan üres érzést hagy maga után olvasni arról, amit helyenként én is megéltem és megélek. Hogy a tudás, amit óriási energia befektetéssel magaméva teszek lehet, hogy elismerést hoz nekem, de ez az elismerés képtelen motiválni bármire is, mert nem olyan emberektől kapom, akik maguk is olyanok mint én. (Olyan érzés ez, mint mikor Brissenden megerősíti Martint abban a tudatában, hogy ő bizony költő.)

Jack London nevét az Út a vadonba hallottam először. És érzem, mit jelentett Jack London annak a férfinak, aki egyedül halt meg a vadonban, nem kétségbeesés volt az, nem is menekülés, csupán a hit elvesztése, de nem úgy, mint ahogy Martin Eden vesztette el a hitét. A szellem örökké sugárzó villanásai ott maradtak bevilágítva minden üres helyet, amit a nagy szellemek távozása hagy maga után az utolsó éjjeli járaton.

„Mit keres maga ezekben a nyavalyás, rothadt városokban? Öngyilkosság mindennap, amit azzal tölt, hogy az újságok kedvéért megpróbálja prostituálni szépséget.”