A simogató

„You don’t need planning permission to build castles in the Sky.”

Nyitott szemekkel, vakon pislogott az éjszakába éveken keresztül. Úgy ismerte a szobák mennyezeteinek történetét, mintha ő fogta volna a tollat, ami a hajszálrepedéseket írta a vakolatba. Fehér kezeit felfelé emelve lassú játékba kezdtek az árnyékok a szürke vonalak útvesztőjében. Az ujjai hegyétől a mennyezetig tartó tér életek történetével telt meg. Árnyék alakot öltött emberek mozogtak a csendben, nagy zsákban húzták maguk után a vonalak által jelölt úton mindenüket. Forgott, kacagott, dobogott a történet a falakon, néha egy-egy ütés érte a játékosokat, olyankor szürkés por hullott alá, s az irányító ujjak visszahúzódtak tenyerük rejtekébe, a vonalakon pedig csak az árnyalakok sötét buckaházai maradtak. Minden este mikor elérkezett a sötétben levő arcok pillanata tágra nyílt tekintettel vette fel a falon kirajzolódó történet fonalát. Ahogy teltek az évek az éjszaka is egyre nagyobb feketeségbe burkolózva figyelte a kezeivel hosszú-hosszú utakat bejáró kislányt.

Egy idő után a csillagok kioltották lámpásaikat s szorongva lesték az árnykatonák menetelését. Háború volt éppen a fehér falakon. A helyzet reménytelenségét látva az ég mélykék vize beáramlott az ablakokon és a függönyök mögül előkúszva háborgó tengerrel öntötte el a falakat. A part megmaradt fehér homokjában az árnyemberek hajókat ácsoltak míg a szoba túlsó felében, az átláthatatlanná vált horizonton  is túl eddig ismeretlen lényeket mosott elő a mindent elborító víz. Az ablak feletti sarokban találtak menedéket. A levegő már hónapok óta mozdulatlanul állt, dermedten figyelte az eseményeket, de most hirtelen megrázták magukat a fák odakint:  egy kíváncsi mozdulattal a szél is bedugta végre a fejét az ablakon. Ez az egyetlen óvatlan lehelete is elég volt ahhoz, hogy a jobb sarokban tanyázó különös figurák testeiről a falakra szárítsa az sötétszürke árnyékot, amit a tengerből vonszoltak maguk után. Napok teltek el változatlanul, a szoba különböző oldalain csak tépték, tépték a vonalakat a mennyezetről és verték beléjük a szögeket, hatalmas darabokat téptek ki a vakolatból vitorlavászonnak, őrszemek kémlelték a horizontot szürke köpenyükbe burkolózva. De a homály nem enyhült. Mégis mindannyian készültek egy elkerülhetetlen csatára. Apró bárkákon kémek szelték át a mennyezetet, a Szélhez induló követek cipelték batyujukban a súlyos kérést, hogy áldja meg csöndjével az éjszakát, mikor végül sor kerül a harcra, s pont kerül  a mindent behálózó vonalak végére. Árnyasszonyok az Éghez könyörögtek, minden kékség ősanyjához, hogy nyugodt álomba merülve tűrje majd mikor hajóik türelmetlenül háborgatják víztestét. A lámpásaikat már réges-rég kioltott csillagok őrizték árnygyerekek álmait.

De a kezek, amik a történetet útjára indították már hosszú ideje csak az ablak feletti sarokra koncentráltak. Nem az ő ujjainak árnyékából bújtak elő azok az idegenek akik benépesítették a szoba túlsó végét.  Úgy tűnt, azok odaát nem is árnyékból voltak már. A kezei alatt futó történet szereplői mit sem sejtve játszották tovább az életüket, tisztelettel fordultak az új ismeretlenek, a Tenger, és a Szél felé és mint kihívás, fogták fel a tényt, hogy az elfogyó vonalakért vívott harcban felettük álló erők segítségét is meg kell nyerniük, ha a győzelem a cél. De mindeközben a másik sarokban a Szél suttogva mesélt. Történeteket mondott a tengeren túli világról, az árnyalakot öltött emberek krónikáját regélte a homokparton ragadt ismeretlen figuráknak. És ahogy beszélt és beszélt minden egyes szavával egyre halványult az alakok szürkesége. Maradék árnyékukat is leszárította róluk a levegő. A Szél meséje életre keltette saját emlékeiket. Egyre élesebb képek törtek elő bennük egy tenger előtti, csodálatos világról. Ahogy fügyült a szél otthoni dallomok ébredtek a szoba sarkában összekucorodott lelkekben. Zöld fák piros szirmokkal borultak virágba kék egek alatt, egy múltban ahol szent éjszakák váltottak áldott nappalokat. Egy eltévedt szivárvány színei alatt arcok vonultak, kezek szorították egymást és felsíró gyerekek szárnyai nőttek az ég felé. Egy egykor volt valóság felidéződő képeinek apró darabjai lassacskán elkezdték kitölteni a vonalak közötti fehér részeket.

A Szél csak suttogott tovább, mesélt a túloldali árnyak között elhatalmasodó konfliktusról: az Ég pár évvel ezelőtt fedezte fel a kis szobát, ahol a kislány kezei egy új világot rajzoltak a falakra és annyira megbabonázta őt az árnyjáték, hogy mindenről elfeledkezve már csak ezeknek az egykor még egymással békességben élő alakok mindennapjaira tudott figyelni. A csillagok egy ideig észre sem vették a változást, de ahogy minden testét az Égben, anyjuk az ő tekintetüket is odacsalta a kisszoba ablakába és a mozdulatlanságban elcsendesedve kihunyták fényeiket. Minél kevesebb lett a fény, annál több árnygyermek született. De a mennyezet vonalai örökkévalóak maradtak. Egy útra csak egy árny arcot öltött ember léphetett és az vonal mindig az övé maradt. A bajok azon a napon kezdődtek, mikor a világra jött az első gyermek, akinek nem jutott vonal.  Voltak, akik azt mondták, az utakon osztozni kell, nem lehet másképpen. Akadt, aki csak éj-éj után reménykedett, hogy a csillagok újra gyújtják lámpásaikat, hogy az árnyékok újra megnyúlhassanak, és akkor megint senki nem lesz többé saját út nélkül.  De akkora már a kislány két kézfejének játéka tartotta egyben az egész világegyetemet. A út nélküli gyermekek felnőttek, s menekülni kényszerültek. Amíg kicsik voltak, a szüleik megpróbálták magukkal húzni őket saját vonalaikon, de mikor túl nagy terhet jelentettek már, szabadjára engedték őket a vonalak közötti térben. Pusztulásnak indultak a tiszta fehér alapok, amikre az árnyékviláguk felépült. Megindult a harc a mennyezet vonalaiért. A kitörő háborút az Ég nem tudta tovább tétlenül nézni így betört a falak közé. Hatalmas vízzel próbálta meg kettéválasztani őket, de már tudta, mindenkinek szüksége van egy útra a lába alá. Az árnyemberek megbolondultak mindannyian. A tenger érkezéséig a világukban nem voltak elhasznált vonalak. Most utak kellettek, hogy hajókat építsenek, és így a legrégebbi árnyak közül sokan arra kényszerültek, hogy önként lemondjanak vonalaik örökkévalóságáról. A halálukkal felszakadó vonalakból szürke kezek vezetésével újabb és újabb bárkák úsztak ki a tengerre.

Az ablak melletti sarokban az árnyékukat vesztett alakok túlnőtték a fehér homok adta teret és árny nélküli lábaikkal a tengerből előkúszó vonalakra léptek. A Szél elhallgatott. A túloldalon minden hajó vízen volt már. A kislány tétovázott. Ujjainak árnyéka a mennyezeten egy gondolatnyi időre megtorpant, majd a következő pillanatban tudomásul véve, hogy úgy sincsen más választása útnak indította a hajókat. Ugyanebben a másodpercben az árnynélküliek egyike földig hajolt, s az helyett, hogy feltépte volna a lába alatt futó vonalat, tenyerét óvatosan végighúzta a homokon. A tengeren lágy remegés futott végig, ahogy a hajók könnyű testükkel megindultak rajta. Az Ég meghallgatta az árnyasszonyok imáit és békében tűrte az induló háború első mozdulatait. Az árnynélküli ember mindeközben emlékezett. Amint hozzáért a keze a homokhoz, feltűnt előtte egy kép, amin ugyanilyen fehér homok felett az éjszaka sötétje helyett derengő világosság uralkodott. És kigyúlt benne a fény. Hirtelen az ég összes csillaga elfordította dermedt tekintetét a vizet szelő hajókról hogy a kisszoba egyetlen szeles sarkában pislákoló fényre nézzen. A tengeren utazó árnyak megálltak. A túlsóparton az árnynélküliek elhozták a fény emlékét a vonalakat között tönkrement tenger partjára. A fény kitöltötte a fehérségbe vájt mélyedéseket és visszahozta egy olyan világ emlékét, ahol az embereknek szánt utak nem csak örökkévalóak, de megszámlálhatatlanok is. A kislány mozdulatlan kezekkel nézte, ahogy a mélykék tengeren végigzuhan a nap és ahogy útra keltek a vonalak mentén úgy simultak ki a mennyezet ráncai. Minden egyes vonal. Az Ég dermedten nézte ahogy a nap szökött katonái, akiket fogolyként ő hordozott magában akár a csillagokat egyenként életre keltek, amint a Szél kiszabadította őket éjtengeri fogságukból. Amint elérték a hajókat, csöndben kivonult. Óvatosan húzta maga után kivilágosodott testét és amint kilépett az ablakon ráeszmélt, hogy valójában ő volt a fogoly. Kis kezek árnyainak foglya. A hajók lassan szétterültek a falakon, előbb utakká lettek, rajta egyre messzebbre nyúló árnyakkal, majd vonalakká, majd egyszerű repedésekké, míg ki nem simította őket a fény és nem maradt belőlük más, mint két kézfej éles árnyéka egy kicsi szoba fehér falain. A mennyezet békésen lélegzett  még egyet, ahogy a Szél is kisurrant, majd az árnyék egyre kisebb lett, s ahogy a kezek a falhoz értek, egy utolsó mozdulattal a legvégső gyűrődés is kisimította a történetből.