Budapest Zoo

Négyes-hatos, toll, papír (rossz papír, elmosódó tinta, összedőlő betűk, még a simán sikló sárga hernyó is remegésre bírja néha az ember kezét. Amikor a villamos kedélyesen bedől a kanyarban. Vagy legalábbis a villamos tetemes ember tartalma ezt teszi.) No meg Paul Simon és Art Garfunkel.

At the zoo.

Persze, a megfigyelő körutak (ezúttal tényleg körút, részben) mindig ott kezdődnek, hogy mik ezek itt. Aztán mit csinálnak ezek itt? Aztán az ember aklimatizálva magát a történet begyűjtői szerepköréhez elismeri a nyelvtanilag korrektebb kik ezek itt használatát. És ennél marad, az utazás hátralevő idejére.

Betegek? Menstruálnak? Innának egy kávét? Éhesek? Ölni tudna most egy almáért? Vagy csak azért, hogy levehesse végre magáról azt a magas sarkú cipőt, amibe még reggel a szokásos másfél órás készülődés megkoronázásaként beleszorította kipihent lábfejét közvetlenül azután, hogy egy pókhálónál is vékonyabb nejlonharisnyát húzott rá, amin mostanra talán felfutott a szem, vagy talán nem, mert évtizedek óta minden áldott nap harisnyát hord, és megtanulta a módját, hogyan kerülje el a minden harisnyát utolérő végzetet. És újra és újra és újra. Újabb emberek jönnek, bennem meg újabb gondolatok. Egy fickó a Rákóczi tér utáni megállóban indián szökdécsel vagy harminc métert míg megérkezik egy kapucsengőhöz. Én magam nem emlékszem mikor szökdécseltem így utoljára, de eltökélem, hogy amint leszállok a villamosról megejtem; aztán mire leszállok valójában elfelejtem. Egy göndör hajú lány előveszi az e-olvasóját és elkeseredetten veszem tudomásul, vége azoknak az időknek, mikor az ember ellesheti a tömegközlekedő útitársai olvasmányának címét.

Aztán később egy kisfiú az Ikea előtt egy Spar-os zacskóból házilag készített sárkányt ereget az öccsével. Világoszöld póló, sötétkék rövidnadrág, picit duci, maximum tízéves. A hat év körüli öcskös nevét is megtudom: Zénón. A bátyja folyton kiabál neki, hogy most erre fuss Zénón, beakadt a bokorba Zénón, rakd le a földre, hogy el tudjanak menni az emberek Zénón! A nagy és okos (tíz perc szemlélődés után talán kicsit okoskodó) báty egyszer csak tudomásul véve hogy izgága rokona nem hajlandó a továbbiakban kielégítően eleget tenni a sárkányeregetés alapvető szabályainak, Zénón kezébe nyomja a zsinór két fadarabra tekert végét és rendkívül hozzáértő módon – mindezzel szó nélkül példát mutatva arra, mit is kellett volna Zénónnak az elmúlt öt percben tennie – nekilát megtanítani a kisebbik gyereket is sárkányt eregetni. A végeredmény: egy-null Zénónnak. Miközben az ő kezében van a zsinór, a sárkány valahogy tíz másodperc alatt majdnem az Ikea tetejéig repül és ott is marad, láthatóan megtalálva a galamb-légcsatorna aznapi legmenőbb széljáratát. A kisfiú pedig iszonyú boldog milyen csodás sárkánya van. És én is, mert ilyen magasan végre a fenyegetően folyton felém közeledő sárkány-tartó zsinór nem próbál meg többet lefejezni. És ugyanitt történt, hogy még a sárkányeregetés előtt egy padon ülve egyszer csak egy kétségbeesett fiatal nő próbál meg tüzet szerezni valakitől, hogy meggyújthassa a cigarettáját. Én észre sem vettem, amíg meg nem állt tőlem egy méterre és egy frissen kapott visszautasító fejrázás után a szemeivel tovább kutatva egy pillanatra majdnem megkérdezi a mellettem levő padon üldögélő két kamasz fiút, de észbe kapva inkább csak annyit mond, már tovább is fordítva a fejét, hogy nektek ugye nincs; nincs, hát persze, ne is dohányozzatok.

A villamosnál jobban csak az Ikeát szeretem. Pontosabban az előtte reklámcélzattal kipakolt kerti bútorokat amiken a környékbeli hesszelő nagyikon át a hazatérés előtt az Ikea olcsó-hotdog osztályára betévedő iskolásokon át a hirtelen indíttatásból napsütésre vágyó öltönyös fickóig mindenki megfordul. Többek között én is, heti rendszerességgel, a napsütés arányától függően.

Többnyire családi perpatvarok várnak ott, mint mikor egy otthon felejtett keresztrejtvény (tulajdon nagymamámnak is nagy kedvence) miatt hallgathat végig egy hosszadalmas monológot egy élemedett nénike Feri nevű férje:

-  Te Feri, ott álltál a tűzhely előtt, aztat tisztán emlékszem, hogy világosan megmondtam neked, hogy pakoljad be az ’ócsót’ is! Mer’ ez a másik nagyon nehéz.

(Csak nekem jut erről eszembe Doki értetlenkedése a múltba visszatérő Marty nehézkedő szavajárásán, amikor is azt hiszi, hogy a jövőben azért nehéz minden, mert megváltozik a föld gravitációs vonzása?)

A második leggyakoribb kategória a régen látott barátok találkozása, majd az iskolások, és csak a legritkább esetben használják ki próbahasználatra bocsátott bútorokat a bútorboltba be, vagy a bútorboltból kitérő fizető vendégek. Épp ezért szerethető ez a hely, egy talpalatnyi úgy teszünk, mintha nem itt lennénk Budapest egyik legborzasztóbb pontjának legkellősebb közepén. Mert ugye az egyértelmű, hogy nem azok jönnek ide, akiknek szólt. Most egyébként (a sárkány eregetés előtt láttam) lecserélték a bútorokat és végre egy használható asztal is került oda. És egy kényelmes nyugágy, amire viszont a kisgyerekes családok folyton lecsapnak.  

Szóval, ha valaki a fővárosi állatkert napos oldalára vágyik, (nem a metrón egymást lökdöső kultúrnépre), szereti a sztorizgató öregeket hallgatni, alkalomadtán belefér egy-két kamasz-románc mocskos részlete is a képbe, vagy úgy alapvetően nem elegek már neki a könyvek az új történetekhez, akkor nagy szeretettel ajánlom ezt a 12 négyzetméternyi eladó napágyas műfüvet.