Kezes-lábas történet #1

Az úgy esett, hogy a fővárosban, az öreg év őszén, megismertem egy tornacipős szarvast. Persze, mint a legtöbb városi szarvas, ő is sokáig inkognitóban rótta a hetedik emeleti folyosókat. Az oly sokszor maga alá húzott lábak már árulkódó jelek lehettek volna, de akkor még csak egy piros fotelben ücsörgő tornacipős fiút láttam.

Aztán ahogy teltek a hetek, és egyre inkább közeledtünk a fagyos tél felé, a fiú a tornacipőt meleg zoknira és papucsra cserélte. Azt hiszem, rajtam kívül senki nem is foglalkozott a nyílvánvaló rejtéllyel amit ezek a lábravalók hordoztak magukban.

Idővel kiderült, hogy a fiú és én sok mindenben hasonlítunk egymásra. De ahogy egyre többet ücsörögtem mellette, nem tudtam nem észrevenni, hogy valami bizony a lábfeje táján eléggé furcsa. Sokáig kellett nézegetnem azokat a kócos lábujjakat, míg rájöttem, hol a hiba. S még több időbe telt, míg aztán ő maga kezdett el mesélni az erdőről, ahonnét származott.

Mert bizony, a fiú, akiről akkor már tudtam, hogy valójában egy szarvas, a délvidéki kerekerdőből szökött el Budapestre, világot látni. Miután ezeket mind elmesélte nekem, én is beszéltem neki a rátóti csodaországról, ahonnét én jöttem, sőt, rögvest bemutattam neki az állatpajtásaimat is, hátha jobban otthon érzi majd magát így ilyen messze az otthonától. Azóta nagyon sok kalandban volt részünk - Csigusszal, az egyelőre itt ismeretlen, de egy ideje már mellénk társul szegődött új taggal különösen egymásra találtak.

És így lett a barátom egy délvidéki szarvas, aki tornacipőt húzott, hogy elérjen odáig, ahová talán mindig tartott, oda, abba az erdőbe, ahol mostmár mi vagyunk.