Juliáék

(Az ihlet tovább szedi áldozatait.)

Ha már így belejöttem tovább folytatom a fülszöveg írást. (Alkalmat teremtve ezzel arra, hogy verbálisan éljem ki az egyre növekvő éhségemet, mindjárt meglátjátok miért.) 

Pár héttel ezelőtt egy könyvtárazós délután után mielőtt Csillával találkoztam volna elcsatangoltam a Red Bus-ba, hogy a kiéljem azon prózai vágyamat, hogy meleg levegőt szívhassak a tüdőmbe a kinti tíz fokos helyett. Belegondolva majdnem mindig ehhez hasonlóan prózai okokból járok abban a boltban (egy csodálatos, angol nyelvű használt könyveket árusító hely, in case somebody didn't know). Bent van ugyanis a belváros legkelősebb közepében, ahol az ember általában találkozik valakivel és akad tíz-húsz percnyi szabadon felhasználható ideje. Legtöbbször egészen praktikus módon nézek körül, egész egyszerűen helyből azokat az írókat keresem, akiket ismerek. Miután megnyugtatóan tudomásul veszem, hogy mindannyian ott vannak, egy kicsit elkalandozok a történelmi részlegre, ránézek az életrajzokra és végül végigpörgetem a leárazott szekciót. Rejtély, hogy találok így könyveket (elmondom: többnyire sehogy. Általában célirányosan egy könyvért megyek, vagy ahogy azt már mondtam, csak végignézem az jól ismert írók könyveit, és ha van amit még nem olvastam tőlük, azt veszem meg. Nehezen választ az ember könyvet, ha nem hajlandó fülszövegeket olvasni. Csak utolsó sorokat. De ez annyira bántóan közhelyes, hogy szégyellem leírni.) 

Szóval egy srác fizetni indult, és számomra ismeretlen (és érdektelen) okokból egy könyvet inkább még sem vett meg. Kifelé menet visszatette a leárazott könyvek közé én meg odafordultam és megláttam Júliát. (Na az milyen közhelyes lenne ha valahogy beleszőttem volna a történetbe egy balkont a Red Bus olcsó járólapjára sövényestül-Rómeóstúl.) Júlia valójában a Julie and Julia nevet kapta a keresztségben Julie Powelltől. (Ki gondolta volna, hogy lehet ennyi Júlia egy mondatban?)

Nem nehéz kitalálni kicsoda lehet Julie (hacsak nem egy indokolatlanul egocentrikus íróval számulunk, de nem a könyv - egyik - főszereplője tényleg maga Mrs. Powell). Julia pedig, nos, nézzetek rá. 

via

Szerette a hústöltelékkel tömött kacsák hasát bevarrni, hogy aztán kenyeret süthessen belőlük. (Sem hentes képesítésem, sem a magamhoz való jó vidéki lány eszem sincs meg úgyhogy, felteszem a kérdést, ez egy kacsa egyáltalán?) Ennél jobban pedig csak a francia konyhát szerette. Coq au vin. Beef bourguignon. Pottage parmentier. And I am already Mastering the art of french cooking. Ahogy a DIA-n mondják mostanában, na erről van szó. 

Azonkívül hogy sokak számára kiejthetetlen nevű ételek elkészítésének csínját-bínját boncolgatja, Julie Powell valóban megfőzi fent említett őspéldány (valahol kiderül hogy valójában csak az első) kötetének mind az 524 receptjét. Ahogy azt az alcím is indokolja - 365 Days, 524 Recipes, 1 Tiny Apartment Kitchen - egyetlen év alatt. A projekt sorsát azok akik 2002-ben nem az általános iskola hátsó padjában tengődtek valami rongyosra olvasott könyvvel szemüvegesen, csúnyán és egyedül napról napra nyomon követhették Julie blogján: The Julie/Julia project. Ta-dam, amerikai sikertörténet, egy évtizeddel később a blog nyomtatott verzióját a Penguin kiadásában olvashatom. 

De nem is ez a lényeg. Ez a könyv, igazi volt. Igen, úgy volt igazi amennyire egy blogot olvas igazinak az ember, de ezután a történet után adok egy esélyt annak, hogy van annak értelme ha egy blogírót leszerződtetnek. Jogosak a kritikák, amik azt hozzák fel az írónő ellen, hogy kiforratlan, képtelen arra, hogy előre felépített szerkezettel lássa el a történeteit és hogy ez miatt az egész kötet kicsit olyan lesz, mint ahogy a kicsontozott, megtömött kacsát varrja össze az ember. De finom lett a kacsa. (Talán most már értitek, honnan jön a kulináris hasonlataim háttérszele. Majd egyszer lecseng ez is, és akkor majd nem mondom többet egy könyvre, hogy olyan, mint egy tökéletesen fűszerezett sült.) 

És miközben megszállottan főz, megszállottja lesz egy másik jelenségnek is: magának Julia Child-nak. A könyv helyenként csodás kis fiktív betéteket tartalmaz Julia és férje, Paul találkozásáról és házasságáról. Juliaról, aki mielőtt a francia konyha amerikai nagyasszonya lett volna, egy elveszett - harmincöt éves - lány volt. Valójában ebbe a megszállottságba bukik bele Julie könyve: mindenki tudja, hogy Julia Child élete az övénél sokkal érdekesebb. Még jó hogy van stílusa, hamár a történetvezetéshez egyáltalán nem ért. 

Félre ne értsetek: Julie Powell engem lenyűgözött. Lenyűgöző, hogy meg mer fogni egy élő homárt és szemrebbenés nélkül kicsontoz egy kacsát. Nem? (Minden embert lenyűgözőnek tartok, aki szeretettel képes ehetővé varázsolni élőlényeket.) Én szeretem az ilyen történeteket. Olyan, mintha kihallgathatnék egy beszélgetést ami a szomszéd asztalnál folyik egy kávézóban. Mindig is nagy rajongója voltam a női magazinok "veled is megtörtént?" és az ismeretterjesztő csatornák "hétköznapi érdekes emberek" rovatának. Olyan ez, mint - nem, ezúttal nem a kacsa - a régi fényképek hátuljára írt nevek a bolhapiacon. Csak a narratíva jellege közkeletűbb és felszabadít a kényszeres "vajon ki lehetett ez" kérdésének súlya alól. De lehet, hogy ez is olyan, mint a kacsa: vajon a disznó, amivel megtömik, ugyazon a farmon nevelkedett, mint a kacsa? Vajon... a disznó és a kacsa esetleg ismerték egymást? 

Julie Powell könyvén nevetni lehet, és az sosem árt. És ha rágondolok is éhes leszek. 

(A mai menü, szerintem kitaláltátok: kacsasült.)

Háp-háp!